Egy ideje bizonyos kereszteződésekben direkt nem nézek a szembe buszra, mert már nem érné meg csak egy kapaszkodó kéznyit látni belőled, ha sohasem derülne ki, hogy tényleg te voltál. Tudom, hol rontottam el. Ott, ahol el akartam rontani, mégis azt a napot várom egész életemben, amikor végre nem kell az, amit minden gyertyafújásnál kívántam. De reflexből mégis azt kívánom. Nem tudom hol rontom el mindig. Belekerültem egy ördögi körforgásba. Úgy látszik, sohasem lesz vége. Ugyan már, egyszer minden véget ér. De nem akarom. Bizonyos pillanatokat újra és újra át szeretnék élni. Vagy csak egyetlen egyet. Ha tehetném, ezt kérném a szülinapomra, ezt kérném a Jézuskától, a Télapótól az elkövetkezendő tíz éven keresztül minden egyes alkalommal. Jézusom bárcsak láthatnám Őt még egyszer! Nélküle el vagyok veszve. Fáradt óráimban Ő adott nekem erőt, lendületet a nap elején. Leírhatatlanul jó érzés volt vele minden perc. S enélkül az érzés nélkül? Mintha nem is élnék. Meghaltam. Ez már nem én vagyok. Itt hagyott a kétségek tengerén imbolygó tutajon. Nem is sejti, hogy mennyire fontos nekem. És amíg útjaink el nem váltak, nem is gondoltam volna. A múltban ragadtam. Szánalmasnak érzem magam, és sokkal jobb ember lehetnék. Jobb emberré akarok válni. Érte. De nélküle olyan felesleges minden. Üres, végtelen, és semmis.

Vissza a bloghoz