Tegnap volt egy kisebb nagyobb balhé itthon. Nem szeretnék személyeskedni, de néha már azt hiszem, hogy elhiszem, hogy tényleg minden rossz, amit csinálok. De nem! Egész életemben mindig mindenből a lehető legjobbat akartam kihozni. Több, kevesebb sikerrel, de mindig a jó szándék vezérelt. A jóra törekedtem. Csak abba nem gondoltam bele, hogy én mit szeretnék. Mennyivel kevesebb ki nem mondott szó, és véghez nem vitt tett nehezítené most a lelkem, ha mindig a számomra kedvezőbb álláspont mellett döntöttem volna. De többé már nem leszek "jó kislány". Többé már nem akarok megfelelni senkinek, mert úgyis képtelenség. Képtelenség, ha ez emberek csak a hibát látják, s mindenben csak a rosszat keresik. Már eljutottam arra a szintre, hogy tényleg nem érdekel, a lehető legkevésbé sem mások véleménye. Az emberek a hibáikkal együtt szeretik szeretteiket. Nekem is egy ilyen emberre van szükségem. Aki azért szeret, aki vagyok, nem pedig a kívülre mutatott tökéletesen tökéletesnek megjátszott énemért. A szüleimet se értem. Hatodik osztályig mindig kitűnő voltam, hetedikben is max két négyesem volt, s ezért életem végéig ennek a szintnek a tartása lenne az elvárás? Megpróbálom magam összekapni, de hogyha rám erőltetnek valamit, s nem a saját akaratomból, saját magam javára csinálok valamit szívvel lélekkel, abból általában nem sok jó szokott kisülni. Először az életemet szeretném lépésről lépésre rendbe rakni. És végre élni. Szórakozni határok nélkül, kikapcsolódni, érezni a szabadság érzését, végignézni a napfelkeltét, pocsolyákban ugrálni, ruhástul fürdeni. Ki szeretném élvezni a fiatalság minden percét, és az sem érdekel, ha szabályokat szegek meg vele. Jó érzés érezni, és végre érezni akarom, hogy élek. Tegnap épp ilyesmi célból szántam rá magam a lopásra. Moziban voltunk barátnőmmel, és egy kevéske kis gumicukrot "elfelejtettünk kifizetni"... Hatalmas gengsztereknek éreztük magunkat. Nem csinálnám meg újra, de egyszer mindent ki kell próbálni. Meg aztán az ingyen kaja se rossz. Apropó rossz.. A rosszról és a csalásról jut eszembe a puskázás. Igen, tanulni kéne, de egyszerűen nem tudtam magam rászánni arra, hogy leüljek tanulni. Főleg, hogy nem is volt hova. A szobám festése és átrendezése végett hatalmas káosz uralkodott/uralkodik a lakásban. Egész héten egy órára se készültem, meg is lett az eredménye. A biológia témazárót helyettesítőtanárral írtuk meg, és én szerencsés az óra első tíz percében beadtam a dolgozatot, mert a tanár észrevette, hogy a szoknyám alatt a telefonomról puskázok. Na mindegy, úgyse tudtam volna semmit, és ha ez a dolgozatom egyes, még úgy is négyesre fogok állni. Nem mintha számítana valamit. Nem mintha bármi is számítana. Ezek a számok meg végképp nem. De sajnos valamit mégis számít. A jövőhöz, a továbbtanuláshoz. És ebből a sok kis számból majd összeáll egy nagy év végi szám. Amik, kiegészítve az érettségi pontszámmal majd egy újabb pontszámot hoznak létre, ami alapján vagy, bekerülhetek, vagy nem kerülhetek be egy jobb, vagy rosszabb egyetemre, főiskolára, aminek az elvégzése után találok, vagy nem találok jó, vagy rossz munkát, amelynek az elvégzéséért, vagy nem elvégzéséért bizonyos számú forint kerül majd a számlámra havonta. De ezek is csak számok. A bankjegyeken is számok vannak, és ezekre a számokra van szükségünk a boldogsághoz. Boldogság = számok? Lehet, hogy a pénz nem boldogít, de amit veszel belőle? Ilyenkor miért mindig a Nutella jut rögtön az eszembe? Pedig ahhoz is kell pénz, hogy megvegyek egy könyvet, vagy legyen internetem. Egy koncertről, vagy fesztiválról nem is beszélve. Most jön be a képbe a szerelem, egészség.. Amik a legnagyobb boldogságot jelentik az életben. Először is: Az egészség nem boldogság, amíg nem voltál beteg. Ahhoz, hogy találkozz életed szerelmével, nos... el kell, hogy keserítselek, de ahhoz is ki kell mozdulnod otthonról. Mindenért tenni kell, nem várhatjuk a sültgalambot. Csakhogy mire észbekapunk, már el is röpült az idő. S vele együtt Te is.