Pár gondolat foszlány magamnak. Koránt sem végleges verzió.
Szóval kicsit nehéz erről írnom. Az elmúlt fél évben kb minden átértékelődött bennem. És nem tudom, hogy egy újabb fél év, vagy akár 1-2 hónap múlva még milyen mértékben fognak a bennem lévő gondolatok megváltzoni. Azt gondolom, ki lehet mondani, hogy a Felház, mint nagy ima és dicsőítő estek sorozata, megszűnt, és ahogy távolodunk az időben, úgy egyre inkább emlék szagúvá válik. És ez nem mindig egy kellemes illat. Legalábbis számomra. Néhai visszagondolások közepette kicsit kínosnak élem meg. Tudjátok, biztos veletek is volt már olyan, mikor visszanéztek régi képeket, és tejóég mennyire gáz voltam. Kicsit ezt élem. És most konkrétan nem magáról az alkalom-szervezésről beszélek, hogy imádkoztunk emberekért, és dicsőítettünk a színpadról, ez nagyon király volt, és király is marad. Hanem inkább, mint közösségben való helytállásom, emberekhez való viszonyulásom. Valószínüleg sokan nem értik, mire gondolok, nem is kell mindenkinek értenie. Most nem akarok belemenni itt önkritikába, meg abszolút nincs rajtam semmi vádlás, vagy kárhoztatás, inkább csak megmosolyogtat, hogy wow, mennyire másképp csinálnám, mintha a 3 évvel fiatalabb húgomat látnám. Nem mintha lenne húgom.
Ami az egész mögött álló teológia részt illeti, igazából csak annyit tudok mondani, hogy a szeretet egyszerű. És valahol, valamikor a felnőttek megtanították, vagy elhittük a kényelmes nyugati világban, hogy nem az. És elkezdtünk hierarchikus rendszerekben gondolkozni, határok és elvárások falát felépíteni. Engem személy szerint annyira megérintett Heidi könyve. Kiment a szegényekhez egy lepukkant kocsival, valami nagyon miniális összeggel, lakhely nélkül a szegényekhez, hogy tanuljon tőlük! Nem azért, hogy megváltsa a falut, csak tanulni. És ez az igazi alázat. Amikor különbnek tartom a másikat. És én is erre vágyom, Azt tenni, amit Jézus. Betegeket gyógyítani, feltámasztani a halottakat. Sokszor itt annyira elvagyunk kényelmesedve, itt megvan minden, étel, tv, net, hogy kritizálunk, hibákat keresünk, egymást vizsgálgatjuk. Nőként nekem itt Budapesten akadtak nehézségeim, értek kisebb atrocitások, szerintem nem kell részleteznem. Ennek az egésznek a súlya olyan mértékben nehezedett a szívemre, hogy néha tényleg azon gondolkoztam, hogy kigyalogolok Mozambikba. Mert én nem érem be kevesebbel.