Ami azt illeti már egy ideje megszeretném írni ezt a blogbejegyzést, de az események egymásutánja csak egyre fokozódott. Életem első nagy szerelmén három hét után túltettem magam. Nem is rossz. Az első három napot végigbőgtem, képtelen voltam bármit is leerőszakolni a torkomon, aztán több, mint két hétig feküdtem az ágyban és sorozatokat néztem. Annyira leamortizálódott az izomzatom, hogy pár napra rá egy kevés kis sétától és lépcsőzéstől is izomlázam lett. A nyár utolsó hetére végre észhez tértem, lehiggadtam, levontam az elmúlt félév tanulságát, és most már nyugodt szívvel kijelentem, hogy túl vagyok rajta. Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan bekövetkezik nálam ez az állapot. Talán mégsem volt olyan fontos, mint hittem. Talán túlságosan belelovaltam magam. A lényeg, hogy szeptember van, és a poharamban tiszta víz. És nem hagyom, hogy bárki is bemocskolja. A nyár utolsó hete számomra örök emlék marad. Megtartottam életem első buliját a saját házamban. Szerintem mindenki jól érezte magát, nem volt hatalmas ereszd el a hajam, inkább olyan kisebb, családias bechillelős buli volt. Persze az ismeretlen emberek, az egész házban üvöltő zene, és a reggelig tartó táncolás persze nem maradt ki. Előtte még a konyha kifestésére is volt időm. Félig-meddig lejött a tapéta, mit ne mondjak, nem volt egy kellemes látvány. Forróvizes szivaccsal feloldottam a ragasztót és a maradék tapétát is eltávolítottam a falfelületről, aztán elszaladtam a Praktikerbe, vettem a piros asztalhoz és székekhez illő piros színű falfestéket és egy piros "Home" feliratú lábtörlőt. A buli után pedig jobban ragyogott a ház, mint előtte. Elképesztő aktívságomban elöntött a büszkeség. Aztán másnap reggel már fél hatkor a Zene nélkül c. film forgatásán voltam. Statisztáltam, és beválogattak egyszerűbb jelenetek eljátszásába. Fárasztó napok voltak, de minden fáradtságot megért. Megismerkedtem új emberekkel, kezet fogtam Nagy Feróval (ezzel kipipáltam a bakancslistám egyik pontját), és belekóstoltam a filmezés világába. A nyár utolsó estéjén pedig Andrénál kártyáztam Andréval és a haverjaival. Ma pedig túléltem a szokásos évnyitót és az azt követő ofőórákat. Mindenkinek kellemes évkezdést kívánok!

Mit szólsz hozzá?

Már egy hete mást se csinálok, mint tömöm magamba az édességet és sorozatokat nézek. Bevallom, nem rossz program, de azért örülök, hogy a barátaim ma kirángatnak otthonról. Az elmúlt két hét egyetlen értelmes tevékenysége a tegnap összeállított bakancslistám létrehozása volt, amivel elég sokat szenvedtem, és bevallom, az internetbugyraiból loptam egy két tippet, de a legtöbb ötlet azért a saját fejemből pattant ki. Oh majd' elfelejtettem, egy üres nutellás üveget kidekoráltam, ráírtam, hogy "for adventures", s elhatároztam, hogy abba mindig rakok félre pénzt, elvégre valamiből meg is kell majd valósítanom a bakancslistámat. A nagyszülőktől kapott pénzem felét máris elraktam. Lehet a másik felét is hozzá kéne adnom az üveg tartalmához, mert jelenleg semmi értelmes dologra nem tudnám elkölteni, és elegem van, hogy a pénzem felét mindig kajára költöm, ahelyett, hogy félreraknám. 

• Bakancslistám

Mit szólsz hozzá?

Tegnap volt egy kisebb nagyobb balhé itthon. Nem szeretnék személyeskedni, de néha már azt hiszem, hogy elhiszem, hogy tényleg minden rossz, amit csinálok. De nem! Egész életemben mindig mindenből a lehető legjobbat akartam kihozni. Több, kevesebb sikerrel, de mindig a jó szándék vezérelt. A jóra törekedtem. Csak abba nem gondoltam bele, hogy én mit szeretnék. Mennyivel kevesebb ki nem mondott szó, és véghez nem vitt tett nehezítené most a lelkem, ha mindig a számomra kedvezőbb álláspont mellett döntöttem volna. De többé már nem leszek "jó kislány". Többé már nem akarok megfelelni senkinek, mert úgyis képtelenség. Képtelenség, ha ez emberek csak a hibát látják, s mindenben csak a rosszat keresik. Már eljutottam arra a szintre, hogy tényleg nem érdekel, a lehető legkevésbé sem mások véleménye. Az emberek a hibáikkal együtt szeretik szeretteiket. Nekem is egy ilyen emberre van szükségem. Aki azért szeret, aki vagyok, nem pedig a kívülre mutatott tökéletesen tökéletesnek megjátszott énemért. A szüleimet se értem. Hatodik osztályig mindig kitűnő voltam, hetedikben is max két négyesem volt, s ezért életem végéig ennek a szintnek a tartása lenne az elvárás? Megpróbálom magam összekapni, de hogyha rám erőltetnek valamit, s nem a saját akaratomból, saját magam javára csinálok valamit szívvel lélekkel, abból általában nem sok jó szokott kisülni. Először az életemet szeretném lépésről lépésre rendbe rakni. És végre élni. Szórakozni határok nélkül, kikapcsolódni, érezni a szabadság érzését, végignézni a napfelkeltét, pocsolyákban ugrálni, ruhástul fürdeni. Ki szeretném élvezni a fiatalság minden percét, és az sem érdekel, ha szabályokat szegek meg vele. Jó érzés érezni, és végre érezni akarom, hogy élek. Tegnap épp ilyesmi célból szántam rá magam a lopásra. Moziban voltunk barátnőmmel, és egy kevéske kis gumicukrot "elfelejtettünk kifizetni"... Hatalmas gengsztereknek éreztük magunkat. Nem csinálnám meg újra, de egyszer mindent ki kell próbálni. Meg aztán az ingyen kaja se rossz. Apropó rossz.. A rosszról és a csalásról jut eszembe a puskázás. Igen, tanulni kéne, de egyszerűen nem tudtam magam rászánni arra, hogy leüljek tanulni. Főleg, hogy nem is volt hova. A szobám festése és átrendezése végett hatalmas káosz uralkodott/uralkodik a lakásban. Egész héten egy órára se készültem, meg is lett az eredménye. A biológia témazárót helyettesítőtanárral írtuk meg, és én szerencsés az óra első tíz percében beadtam a dolgozatot, mert a tanár észrevette, hogy a szoknyám alatt a telefonomról puskázok. Na mindegy, úgyse tudtam volna semmit, és ha ez a dolgozatom egyes, még úgy is négyesre fogok állni. Nem mintha számítana valamit. Nem mintha bármi is számítana. Ezek a számok meg végképp nem. De sajnos valamit mégis számít. A jövőhöz, a továbbtanuláshoz. És ebből a sok kis számból majd összeáll egy nagy év végi szám. Amik, kiegészítve az érettségi pontszámmal majd egy újabb pontszámot hoznak létre, ami alapján vagy, bekerülhetek, vagy nem kerülhetek be egy jobb, vagy rosszabb egyetemre, főiskolára, aminek az elvégzése után találok, vagy nem találok jó, vagy rossz munkát, amelynek az elvégzéséért, vagy nem elvégzéséért bizonyos számú forint kerül majd a számlámra havonta. De ezek is csak számok. A bankjegyeken is számok vannak, és ezekre a számokra van szükségünk a boldogsághoz. Boldogság = számok? Lehet, hogy a pénz nem boldogít, de amit veszel belőle? Ilyenkor miért mindig a Nutella jut rögtön az eszembe? Pedig ahhoz is kell pénz, hogy megvegyek egy könyvet, vagy legyen internetem. Egy koncertről, vagy fesztiválról nem is beszélve. Most jön be a képbe a szerelem, egészség.. Amik a legnagyobb boldogságot jelentik az életben. Először is: Az egészség nem boldogság, amíg nem voltál beteg. Ahhoz, hogy találkozz életed szerelmével, nos... el kell, hogy keserítselek, de ahhoz is ki kell mozdulnod otthonról. Mindenért tenni kell, nem várhatjuk a sültgalambot. Csakhogy mire észbekapunk, már el is röpült az idő. S vele együtt Te is.
                                             

Mit szólsz hozzá?

Még az elején szeretném tisztázni, hogy nem szeretek se általánosítani, se egy konkrét emberről beszélni, de vannak helyzetek, mikor valamelyik elkerülhetetlen. Néha annyira nem értek egyes embereket, hogy azt szavakba önteni nem tudom.
Például egy srác hogy lehet annyira szerencsétlen, hogy komolyan veszi a tindert és kétségek nélkül ott kezd ismerkedni. Vagy naponta több lányt leszólít nyilvános helyeken, hátha végre összejön neki egy kis hancúrozás?
Ha valaki nem ismerné a Tindert, itt olvashat róla. Véleményem szerint:

• súlyos önértékelési problémákkal küzd, aki valóban egy telefonos alkalmazás segítségével próbál párt találni
• a tinderezők 70%-a csak poénból van fent, vagy egyáltalán nem is használja, akár párkapcsolatban is élnek
• poén megtalálni az ismerősöket, de semmi több
• álomvilágban élnek az olyan 20-30 éves pasik, akik egy ilyen alkalmazástól várják a csodát
• ha már fenn van valaki, aki aktivizálja magát, legalább állítson be valami normális képet és ne az összes képén ugyanazzal az emberrel pózoljon 
• ha valaki bejelentkezik egy ilyen komolytalan társkereső alkalmazásba, ne csodálkozzon, hogy nem veszik őt komolyan és szórakoznak vele, esetleg hazudnak neki
• ez az app inkább szórakoztató, mint társkereső jellegű, bár az időpazarló ostobaság elnevezés még jobban illik rá
• az internet segítségével könnyedén visszaélhetnek emberek hitelességével
• ne higgy el mindent a média világában

Néha annyira elegem van az egész internetes világból, az okostelefonokból, hogy legszívesebben csak kilépnék, aztán rájövök, hogy nem lehet. Meghalnék nélküle. Már ez a világunk. A mi generációnk már ebben él. Van, hogy a tanárok interneten adják fel a házit, a találkozók időpontját nem fixáljuk le előre, mert hála az internetnek bármikor bármi közbejöhet, és szinte mindent facebookon beszélünk meg. Az osztály nagy része a legtöbb órán nem hogy nem jegyzetel, de még figyelni se figyel. Dolgozat előtt egy "eminens stréber" felrakja a jegyzeteit az osztálycsoportba, de még azt se tanuljuk meg, csak a dolgozat papírjára másolunk róla információkat. Én egy ilyen világban élek, természetesen ennek is megvannak a jó oldalai. Például a zenehallgatás, a gyors információ áramlás, blogírás, és természetesen a sorozatnézés. Nagyjából egy éve kezdtem el nézni a The 100-ot, már az 1. résznél nagyon megtetszett, de nem is tudom miért, s hol, de valahogy abbahagytam. Mostanában ismét rákaptam a sorozatnézésre, többek között azért, hogy fejlődjön az angoltudásom. Újra megnéztem a Pretty Little Liars-t, elkezdtem az Orange is the New Black-et, sajnos utóbbinak csak júniusban lesz a folytatása. Addig is, az új szerelmem, a "The 100" című sorozat.

Hozzászólások (1)

Nem tudom miért pont ezt a címet adtam ennek a bejegyzésnek, ugyanis az elmúlt 2-3 napom éppen hogy nem sorolható a szürke hétköznapok kategóriába.
Részt vettem egy felettébb kalandos (irónia nélkül) iskolai atlétikaversenyen. A váltót majdnem lekéstük, aztán majdnem meg is nyertük. A változatosság kedvéért a verseny után is kajálni mentünk az Ikeába. Jól éreztem magam, önfeledten tudtam nevetni a régi barátaimmal, nem érdekelt mit gondolnak a körülöttünk ülő emberek, amikor 20 perce megállás nélkül nevettünk, egyszerűen csak jól éreztük magunkat. De lehet, csak a sok finomság miatt voltam tele boldogsághormonokkal.
Este még a Vapianoba is tettünk egy kis kitérőt Mersével. S mivel másnaptól akartam volna elkezdeni a diétát, este még gyorsan elpusztítottam minden édességet. (taps taps). A több napja tartó egész napos zabálásaimnak köszönhetően másnap hatalmas rosszullét fogott el, otthon maradtam és nem csináltam semmit. Illetve idegeskedtem, hogy mekkora szerencsétlen vagyok.
Úgy őszintén szólva fogalmam sincs, hogy mit várok az élettől. Rosszul érzem magam, és vigasztalásképp összezabálok mindent, miután fizikailag is rosszul leszek, otthon maradok, lemaradok az iskolai életről, a tanórákról, arról, amit jelenleg a legfontosabbnak akarok tartani, a tanulásról. Kimerültnek érzem magam és próbálok pihenni, de amíg nem veszem át az irányítást az életem felett, nem tudok csak úgy nyugodtan ledőlni az ágyamba, vagy venni egy forró fürdőt és relaxálni. Képtelen vagyok kikapcsolni az agyam, és megállás nélkül cikáznak a gondolataim, arról, hogy mennyi mindent szeretnék másképp, jobban, többet, kevesebbet, csinálni.
Az, hogy visszatértem a blogíráshoz, szerintem egy jó döntés volt részemről. Leírva ezeket a mondatokat, világossá vált számomra, hogy az egyetlen megoldás a cselekvés. Jó érzés, hogy most is épp írok valamit. Valamit, ami szinte semmit nem számít, de amint befejezem, az elégedettség érzése fog szétáradni a testemben. Ezért szeretek valami maradandót alkotni, még így interneten keresztül is. Kíváncsi vagyok a napom folytatására, korán hazaértem és úgy érzem, még el se kezdődött igazán ez a nap. Illetve.. annyi gondolatom van most is, olyan rég nem írtam blogbejegyzést a tegnapi naptól eltekintve, azt se tudom mit írjak.
Megpróbálom összefoglalni a mai napomat, erre még csak képes vagyok. Ma, 2016.03.11-én, pénteken időben felkeltem, és késésben elindultam az iskolába. A bérletemet otthon hagytam ugyan, de az ellenőröket sikeresen kicselezve épségben beértem pár perc késéssel informatikaórára. Az ezt követő szünetben többször is összefutottam az exemmel, akit egyébként soha nem szoktam látni. Annyira idegennek és távolinak tűnt minden vele kapcsolatos emlékem. A diákság nagy örömére csak az első három órát tartották meg, mert utána megemlékezésre mentünk a Fiumei Úti Temetőbe. Ma még megyek Verával jógaórára, aztán este lesz valami buli, még nem tudom pontosan, hogy mikor, hova, kikkel megyünk, de nagyon örülök a pénteknek és a négynapos hétvégének. Hirtelen eszembe jutott, mennyire jó volt régen, mikor a "nagyok" csak elhívtak bulizni, velük voltam, mentem velük, faltam az életet. Most viszont mi vagyunk a "nagyok", nekünk kell megszervezni a hétvégéket, nem sodródhatok örökké az árral. Persze ennek a kornak is megvannak az előnyei. Szinte már mindent egyedül intézek, legyen szó BKV büntetésről, vagy falfestésről. Jó érzés önállónak lenni, tudni, hogy ha elszánt vagyok, bármi sikerülhet, és hogy az igaz barátaimra bármikor számíthatok. Már csak az a kérdés, hogy mi az a bármi? Mi sikerüljön? Erre a kérdésre képtelenség helyes választ adni, nem egy dolgozat, az élet nem a) b) c) lehetőségekből áll.

Mit szólsz hozzá?

Egy ideje bizonyos kereszteződésekben direkt nem nézek a szembe buszra, mert már nem érné meg csak egy kapaszkodó kéznyit látni belőled, ha sohasem derülne ki, hogy tényleg te voltál. Tudom, hol rontottam el. Ott, ahol el akartam rontani, mégis azt a napot várom egész életemben, amikor végre nem kell az, amit minden gyertyafújásnál kívántam. De reflexből mégis azt kívánom. Nem tudom hol rontom el mindig. Belekerültem egy ördögi körforgásba. Úgy látszik, sohasem lesz vége. Ugyan már, egyszer minden véget ér. De nem akarom. Bizonyos pillanatokat újra és újra át szeretnék élni. Vagy csak egyetlen egyet. Ha tehetném, ezt kérném a szülinapomra, ezt kérném a Jézuskától, a Télapótól az elkövetkezendő tíz éven keresztül minden egyes alkalommal. Jézusom bárcsak láthatnám Őt még egyszer! Nélküle el vagyok veszve. Fáradt óráimban Ő adott nekem erőt, lendületet a nap elején. Leírhatatlanul jó érzés volt vele minden perc. S enélkül az érzés nélkül? Mintha nem is élnék. Meghaltam. Ez már nem én vagyok. Itt hagyott a kétségek tengerén imbolygó tutajon. Nem is sejti, hogy mennyire fontos nekem. És amíg útjaink el nem váltak, nem is gondoltam volna. A múltban ragadtam. Szánalmasnak érzem magam, és sokkal jobb ember lehetnék. Jobb emberré akarok válni. Érte. De nélküle olyan felesleges minden. Üres, végtelen, és semmis.

Mit szólsz hozzá?