Szégyen. Csalódottság. Remény. Keserű boldogság. Hideg. Jó zene. Finom csoki. Meleg pulcsi. Hiányérzet. Vérző seb. Fájó torok. Tovaszálló cigaretta füst. Félelem. Be nem tartott ígéretek. Hazugságok. Bor. Kapkodás. Várakozás. Erőszak. Némaság. Elkenődött smink. Félre sikerült szelfik. Örök emlékek. Az elmúlt két napból mindössze ennyi maradt. Sokáig tartott, míg felismertem, de még tovább, míg beismertem. De beismertem. Beismertem, hogy a leírt, kimondott szavaimnak, gondolataimnak súlya van. Minden fejben dől el, és a gondolatainkkal irányítjuk a világot. Az elmúlt két nap olyan szinten eseménydús volt, hogy kiráz a hideg, ha rá gondolok. Nem is emlékszem, hogy hol és hogyan kezdődött. Juditnál voltunk, és mind a négyünket kellemes izgalom töltött el. Készültünk az évszázad nagy meccsére. Pontosan oda indultunk, amitől a szüleim a legjobban féltettek. A közeli Spar-ba még gyorsan leugrottunk vásárolni, s útnak indultunk. [...]
Mondanom sem kell, az egész aluljáró, Népliget tele volt őrjöngő, részeg férfiakkal. Próbáltunk közelebb kerülni a kivetítőhöz, ehhez keresztül kellett mennünk a tömegen. Nem mintha amúgy nem lett volna tömeg.. Találkoztunk ismerősökkel, sulisokkal, próbáltunk együtt maradni. Többé kevésbé sikerült, de az egyre hangosabb és nagyobb tömeg, a növekvő füstfelhő, petárdák félelmet váltottak ki belőlem. Visszafordultunk. Majdnem eltaláltak petárdával. Végül sikeresen találtunk egy megfelelő helyet, ahol ott voltak az Ő ismerősei is. Hihetetlen aranyosak voltak, mellettük biztonságban éreztem magam, és egy aranyos srác felhívta Nekem telefonon Őt. Ő otthon nézte a meccset. Gondoltam milyen jó neki... Finom kávét, teát iszogatva, egy puha, kényelmes ágyban. Mi meg örültünk, hogy élünk. Legalábbis én. Annyi minden történt, és olyan távolinak tűnik. Nem tudom felidézni az apró részleteket. Arra emlékszem, hogy Annával elmentünk mosdóba egy közeli Hotelba, de mire mentünk volna visszafelé, a dobálózó emberektől és az egész utcát elfoglaló rendőröktől nem tudtunk visszamenni a többiekhez sehogy sem. Elsétáltunk valamerre, magam sem tudom, hogy hova, aztán metróra szálltunk, a Corvinnál időztünk egy kicsit, majd a Deák felé vettük az irányt, hogy találkozzunk a többiekkel. Mindenki meglett, kikönnyezte a szeméből a könnygázt, Starbucks-ban rendbe szedtük magunkat. Na ennél uncsibb bejegyzést nem is tudtam volna írni. Hihetetlenül fáradt vagyok, és csak Rá tudok gondolni. Felemészt a hiánya. [...]
Ott tartottam, hogy minden fejben dől el. Nagyon furcsa erről írni. Nem tudom magam kellőképpen kifejezni, nem tudom leírni mit érzek pontosan. Ez az érzés leírhatatlan.
Az előző blogbejegyzésemben azt ecseteltem, hogy miért ne futhatnék Vele össze akárhol? Nos.. a csoda megtörtént. Láttam tegnap. Őt. Életnagyságban. Egy másodperc tört részéig, de láttam. Én idióta, meg direkt elfordultam, és telefonálást színleltem, nehogy észrevegyen az ábrázatom miatt.
Nagyon siettem a plázába (nadrágot venni és sminkelni), a hajam stréberesen összefogva, a dülledt szemeim alatt hatalmas karikák éktelenkedtek . Úgy nézhettem ki, mint egy jól öltözött hajléktalan. Kaptam egy lehetőséget az élettől, és nem éltem vele, de legalább megtanultam, hogy akárhova megyek, jól kell kinézni, nem lehet tudni, ki sétál veled szembe a következő percben. Mindez szombat este történt. Azóta a feje tetejére állt körülöttem a világ. Soha nem éreztem magam olyan boldognak, mint ott, akkor az elkövetkezendő három órában. Szép lassan eljutott az agyamig a tudat, hogy beteljesült, az, amire egész nyáron vágytam. Aztán a következő három órában még lassabban az is tudatosult bennem, hogy a hiúságom miatt mindent elbasztam. Vagy mégse? Nem tudom, egy biztos, a szombati házibulit, amit pár napja még mindennél jobban vártam, nem igazán tudtam élvezni. Mindenki jól érezte magát, táncolt, beszélgetett, én pedig, mintha kívülálló lennék, kívülről figyeltem őket, a fiatal, szórakozó ifjúságot, s tudtam, hogy nekem csak és kizárólag Rá van szükségem. A buli, pia, flörtölés, "egyéjszakás kalandok", játszadozó kisfiúk engem már nem tudnak boldoggá tenni. One Day