Egyszínű hetek. Nem mondom, azt, hogy szürke hétköznapok. De valami hiányzik. Élem a megszokott életemet, amin próbálok változtatni. Nagy elhatározásaim vannak, és olykor igen motivált vagyok, de néha mégis visszazuhanok, és kezdhetem elölről az egészet. 
Próbálok pozitívan hozzáállni a dolgokhoz, és általában sikerül is. Szeretem az osztályomat, az évfolyamomat, a társaságomat. De ha hazaérek, és egyedül maradok, mindig elfog a hiányérzet. Hiányzik a pezsgés az életemből. 
Az az érzés, amikor ha ránézek, elkezd zsibbadni a lábam, és csak a pillanatra koncentrálok. És ha látom, egész nap boldog vagyok. De most nem számít senki. Pontosabban de. De Őt nem láthatom. És hiányzik. Túlságosan is. Csak az az érzés, amikor látom, amikor rám néz, ahogy beszél. Az érzés hiányzik. És senki másnál nem éreztem ilyen erősen ezt a bizonyos leírhatatlan érzést. Hát igen.. érzések.. Nem tudom már mit érzek. [...] 
Az előző hetem kész káosz volt. Hétvégén felborult a bioritmusom, és körülbelül úgy mostanra állt vissza. Még szerencse, hogy a pénteki biológia és angol dolgozatról pont lemaradtam. A tesitanárok kikértek verseny miatt az utolsó két óráról. A Margit-szigeten lett volna budapesti diákolimpia, de az eső elmosta a versenyt. Ettől függetlenül nem kellett bemenni az órákra, és mivel a suliban nem tudtunk mit csinálni, átjöttünk hozzánk. Anna, Judit, Lilla, Dani, egy srác, akinek elfelejtettem a nevét, és én. Elég random társaság volt, mert a 2 fiút, aki amúgy évfolyamtársam nem is ismertem. Danival egyszer még filozófiafakultáción beszéltem, de ennyi. Végül jól alakult a péntek, este Habibibe mentem Barnusékkal. Ott volt Judit is, és megismertem egy nagyon kedves barátnőjét. Elég semmilyen volt. Jól éreztem magam, de nem az a "felejthetetlen este" kategória.
De a lényeg az, hogy időt nyertem! Az életben az idő a legnagyobb kincs. Haragszom magamra, mert az egész tegnapi napomat elpazaroltam. Ki kellett volna használnom. De képtelen voltam. Elfogott egy rossz érzés. El kellett volna mennem a Punnany koncerte a többiekkel Margit-szigetre. Margti-sziget.. Minden a Margit-szigeten van? Már a Margit-szigetről is Ő jut eszembe, mert egy(vagy több?)  este ott bulizott. Ez nem normális. Fel kéne hagynom ezzel az egésszel. De nem megy. És nem is akarok. Ha rá gondolok, úgy érzem van értelme az életemnek. Ez jó motiváció. Ugyanakkor tudom, hogy hosszútávon nem jó, mert ha így folytatom valószínűleg egyedül halok meg. Mindenkit hozzá hasonlítok, és rájövök, hogy senki nem elég tökéletes. És ha tudom, hogy VAN tökéletes, és tudom, hogy Ő az, miért érjem be egy nála tökéletlenebbel? Sokat gondolkoztam ezen, de csak magamat csapnám be. Meg aztán elfelejteni se könnyű, ha mindig meg tudok róla valami újat. Vagy épp random szembe sétál velem...