Félek, mert már nem vagy itt velem,
valami fura fickó jött a helyedre.
Próbálja hangjával betölteni a teret,
akárcsak én szívemben a helyed.
Jöttél lángoló kék szemekkel,
mosolyogva. Aztán elmentél.
Lelkem szárnyal, majd hirtelen elég,
betelt a pohár, ebből most már elég!
Erős a sodrás és elvisz az ár,
nem találom a helyem itt ma már.
Se máskor, máshol.
Szerettem a napot, mikor láttalak téged,
gyűlölöm a Napot, mely megérinthet téged.
Félek, tekintetünk nem találkozik többé,
s ajkaid lágy szavát sem hallhatom örökké.
Szemedben még ott csillog a szépség,
bennem már nincs semmiféle kétség,
hogy tengerhabként duzzad bánatom,
mert jámbor ábrázatod nem láthatom.
Nem tudok, s nem is akarok felejteni,
egyetlen vágyam, téged boldoggá tenni.
Boldog vagy mással, máshogy.
Visszapörgetném az idő kerekét,
szívesen cserélném másra szerepét.
Vagy hánynék inkább gyomorsavat, s epét.
De nem lehet. Nekem már ez az élet,
az én egyetlen mezőm erre széled.
Gondolatom mikor (mindig) rád téved,
elönt a csúf remény, és a szégyen. 
S ez így kell, hogy véget érjen,
bánatban és felejtésben,
örökké keresve téged,
kockára tenni érted
mindent, mi éltet.
Megtalálni, végre.
Téged.Végleg.
Érted?
Én sem.
Félek.
S e félelem szétszed, darabokra éget.