Nem tudom miért pont ezt a címet adtam ennek a bejegyzésnek, ugyanis az elmúlt 2-3 napom éppen hogy nem sorolható a szürke hétköznapok kategóriába.
Részt vettem egy felettébb kalandos (irónia nélkül) iskolai atlétikaversenyen. A váltót majdnem lekéstük, aztán majdnem meg is nyertük. A változatosság kedvéért a verseny után is kajálni mentünk az Ikeába. Jól éreztem magam, önfeledten tudtam nevetni a régi barátaimmal, nem érdekelt mit gondolnak a körülöttünk ülő emberek, amikor 20 perce megállás nélkül nevettünk, egyszerűen csak jól éreztük magunkat. De lehet, csak a sok finomság miatt voltam tele boldogsághormonokkal.
Este még a Vapianoba is tettünk egy kis kitérőt Mersével. S mivel másnaptól akartam volna elkezdeni a diétát, este még gyorsan elpusztítottam minden édességet. (taps taps). A több napja tartó egész napos zabálásaimnak köszönhetően másnap hatalmas rosszullét fogott el, otthon maradtam és nem csináltam semmit. Illetve idegeskedtem, hogy mekkora szerencsétlen vagyok.
Úgy őszintén szólva fogalmam sincs, hogy mit várok az élettől. Rosszul érzem magam, és vigasztalásképp összezabálok mindent, miután fizikailag is rosszul leszek, otthon maradok, lemaradok az iskolai életről, a tanórákról, arról, amit jelenleg a legfontosabbnak akarok tartani, a tanulásról. Kimerültnek érzem magam és próbálok pihenni, de amíg nem veszem át az irányítást az életem felett, nem tudok csak úgy nyugodtan ledőlni az ágyamba, vagy venni egy forró fürdőt és relaxálni. Képtelen vagyok kikapcsolni az agyam, és megállás nélkül cikáznak a gondolataim, arról, hogy mennyi mindent szeretnék másképp, jobban, többet, kevesebbet, csinálni.
Az, hogy visszatértem a blogíráshoz, szerintem egy jó döntés volt részemről. Leírva ezeket a mondatokat, világossá vált számomra, hogy az egyetlen megoldás a cselekvés. Jó érzés, hogy most is épp írok valamit. Valamit, ami szinte semmit nem számít, de amint befejezem, az elégedettség érzése fog szétáradni a testemben. Ezért szeretek valami maradandót alkotni, még így interneten keresztül is. Kíváncsi vagyok a napom folytatására, korán hazaértem és úgy érzem, még el se kezdődött igazán ez a nap. Illetve.. annyi gondolatom van most is, olyan rég nem írtam blogbejegyzést a tegnapi naptól eltekintve, azt se tudom mit írjak.
Megpróbálom összefoglalni a mai napomat, erre még csak képes vagyok. Ma, 2016.03.11-én, pénteken időben felkeltem, és késésben elindultam az iskolába. A bérletemet otthon hagytam ugyan, de az ellenőröket sikeresen kicselezve épségben beértem pár perc késéssel informatikaórára. Az ezt követő szünetben többször is összefutottam az exemmel, akit egyébként soha nem szoktam látni. Annyira idegennek és távolinak tűnt minden vele kapcsolatos emlékem. A diákság nagy örömére csak az első három órát tartották meg, mert utána megemlékezésre mentünk a Fiumei Úti Temetőbe. Ma még megyek Verával jógaórára, aztán este lesz valami buli, még nem tudom pontosan, hogy mikor, hova, kikkel megyünk, de nagyon örülök a pénteknek és a négynapos hétvégének. Hirtelen eszembe jutott, mennyire jó volt régen, mikor a "nagyok" csak elhívtak bulizni, velük voltam, mentem velük, faltam az életet. Most viszont mi vagyunk a "nagyok", nekünk kell megszervezni a hétvégéket, nem sodródhatok örökké az árral. Persze ennek a kornak is megvannak az előnyei. Szinte már mindent egyedül intézek, legyen szó BKV büntetésről, vagy falfestésről. Jó érzés önállónak lenni, tudni, hogy ha elszánt vagyok, bármi sikerülhet, és hogy az igaz barátaimra bármikor számíthatok. Már csak az a kérdés, hogy mi az a bármi? Mi sikerüljön? Erre a kérdésre képtelenség helyes választ adni, nem egy dolgozat, az élet nem a) b) c) lehetőségekből áll.