Szégyen. Csalódottság. Remény. Keserű boldogság. Hideg. Jó zene. Finom csoki. Meleg pulcsi. Hiányérzet. Vérző seb. Fájó torok. Tovaszálló cigaretta füst. Félelem. Be nem tartott ígéretek. Hazugságok. Bor. Kapkodás. Várakozás. Erőszak. Némaság. Elkenődött smink. Félre sikerült szelfik. Örök emlékek. Az elmúlt két napból mindössze ennyi maradt. Sokáig tartott, míg felismertem, de még tovább, míg beismertem. De beismertem. Beismertem, hogy a leírt, kimondott szavaimnak, gondolataimnak súlya van. Minden fejben dől el, és a gondolatainkkal irányítjuk a világot. Az elmúlt két nap olyan szinten eseménydús volt, hogy kiráz a hideg, ha rá gondolok. Nem is emlékszem, hogy hol és hogyan kezdődött. Juditnál voltunk, és mind a négyünket kellemes izgalom töltött el. Készültünk az évszázad nagy meccsére. Pontosan oda indultunk, amitől a szüleim a legjobban féltettek. A közeli Spar-ba még gyorsan leugrottunk vásárolni, s útnak indultunk. [...]
Mondanom sem kell, az egész aluljáró, Népliget tele volt őrjöngő, részeg férfiakkal. Próbáltunk közelebb kerülni a kivetítőhöz, ehhez keresztül kellett mennünk a tömegen. Nem mintha amúgy nem lett volna tömeg.. Találkoztunk ismerősökkel, sulisokkal, próbáltunk együtt maradni. Többé kevésbé sikerült, de az egyre hangosabb és nagyobb tömeg, a növekvő füstfelhő, petárdák félelmet váltottak ki belőlem. Visszafordultunk. Majdnem eltaláltak petárdával. Végül sikeresen találtunk egy megfelelő helyet, ahol ott voltak az Ő ismerősei is. Hihetetlen aranyosak voltak, mellettük biztonságban éreztem magam, és egy aranyos srác felhívta Nekem telefonon Őt. Ő otthon nézte a meccset. Gondoltam milyen jó neki... Finom kávét, teát iszogatva, egy puha, kényelmes ágyban. Mi meg örültünk, hogy élünk. Legalábbis én. Annyi minden történt, és olyan távolinak tűnik. Nem tudom felidézni az apró részleteket. Arra emlékszem, hogy Annával elmentünk mosdóba egy közeli Hotelba, de mire mentünk volna visszafelé, a dobálózó emberektől és az egész utcát elfoglaló rendőröktől nem tudtunk visszamenni a többiekhez sehogy sem. Elsétáltunk valamerre, magam sem tudom, hogy hova, aztán metróra szálltunk, a Corvinnál időztünk egy kicsit, majd a Deák felé vettük az irányt, hogy találkozzunk a többiekkel. Mindenki meglett, kikönnyezte a szeméből a könnygázt, Starbucks-ban rendbe szedtük magunkat. Na ennél uncsibb bejegyzést nem is tudtam volna írni. Hihetetlenül fáradt vagyok, és csak Rá tudok gondolni. Felemészt a hiánya. [...]
Ott tartottam, hogy minden fejben dől el. Nagyon furcsa erről írni. Nem tudom magam kellőképpen kifejezni, nem tudom leírni mit érzek pontosan. Ez az érzés leírhatatlan.
Az előző blogbejegyzésemben azt ecseteltem, hogy miért ne futhatnék Vele össze akárhol? Nos.. a csoda megtörtént. Láttam tegnap. Őt. Életnagyságban. Egy másodperc tört részéig, de láttam. Én idióta, meg direkt elfordultam, és telefonálást színleltem, nehogy észrevegyen az ábrázatom miatt.
Nagyon siettem a plázába (nadrágot venni és sminkelni), a hajam stréberesen összefogva, a dülledt szemeim alatt hatalmas karikák éktelenkedtek . Úgy nézhettem ki, mint egy jól öltözött hajléktalan. Kaptam egy lehetőséget az élettől, és nem éltem vele, de legalább megtanultam, hogy akárhova megyek, jól kell kinézni, nem lehet tudni, ki sétál veled szembe a következő percben. Mindez szombat este történt. Azóta a feje tetejére állt körülöttem a világ. Soha nem éreztem magam olyan boldognak, mint ott, akkor az elkövetkezendő három órában. Szép lassan eljutott az agyamig a tudat, hogy beteljesült, az, amire egész nyáron vágytam. Aztán a következő három órában még lassabban az is tudatosult bennem, hogy a hiúságom miatt mindent elbasztam. Vagy mégse? Nem tudom, egy biztos, a szombati házibulit, amit pár napja még mindennél jobban vártam, nem igazán tudtam élvezni. Mindenki jól érezte magát, táncolt, beszélgetett, én pedig, mintha kívülálló lennék, kívülről figyeltem őket, a fiatal, szórakozó ifjúságot, s tudtam, hogy nekem csak és kizárólag Rá van szükségem. A buli, pia, flörtölés, "egyéjszakás kalandok", játszadozó kisfiúk engem már nem tudnak boldoggá tenni. One Day

Nagy nehezen rászántam magam erre a blogbejegyzésre. Megkezdődött a suli, és az életem egyik pillanatról a másikra gyökeresen megváltozott. Tudom, ezzel nem vagyok egyedül. Még mindig vannak az iskolaváltásból eredendő tennivalóim, bár egyre kevesebb. Úgy érzem, beindult az élet, jó érzés, hogy vannak teendőim, és a nap minden órájában van programom, nem csak "vegetálok" egyik napról a másikra.
Gondolatok kusza szövedéke van a fejemben és azt se tudom hol kezdjem, milyen témába vágjak bele.
Az új osztályomról annyit, hogy ránézésre elég furcsának tűnik, mert nagyon kevés a lány, de mindenki nagyon aranyos, segítőkész. Ahogy több órán is elhangzott, mindenki egyéniség, mivel egy általános tantervű osztályba járok, és nem ugyanaz a gyerekek érdeklődése. Az évnyitónak még tegnap szerencsére hamar vége lett, nem tartott sokáig. Elég kínos volt, mert majdnem elkéstem, futva jöttem, és mire beértem, szakadt rólam a víz. De úgy látszik valakinek ez nem volt elég meleg, és ki kellett állni az udvarra a tűző napra. Na mindegy, ez legyen a legnagyobb bajom.
Szóval összességében tetszik a "régi új" suli, nagyon sok jófej van az évfolyamon, meg úgy a gimiben összességében. Sajnos a szünetek hamar elrepülnek, de vidáman, jó hangulatban. Féltem az angol miatt, mert én csak egy éve tanulom, a többiek meg már 7. osztály óta, de az angoltanárnő nem harap, és megbeszéltem vele, hogy majd segít egy felsőbbéves. De az is egy megoldás, ha külön angoltanárhoz járok. A tanárnő és az osztálytársak is segítőkészek, és teljes mértékben sikerült beilleszkednem az új osztályba, bár nem volt nehéz feladat, az osztály felét már ismertem (látásból minimum). Mindenkinek kellemes évkezdést kívánok! Végül megosztom a matekházimat. Mi is az a Nobel-díj? Miért nincs matematikából? 
- egyesek szerint Nobel nem volt túl képezett ebben a tudományágban - mások szerint Gösta Mittag-Leffler és felesége már megelőzte Nobelt, azzal, hogy a skandináv országok matematikai kutatását segítendő felajánlották egyik villájukat a Svéd Akadémiának. - A harmadik teória szerint a matematikát nem tartotta gyakorlati tudománynak, szerinte nem is válhat az emberiség javára, így nem teljesíti azt a célt, melyért a Nobel Alapítványt létrehozta. - A negyedik és legviccesebb teória szerint Nobel ki nem állhatta az e tudományágban jeleskedőket, mert a házvezetőnője vagy egy a szívének kedves hölgy egy matematikus miatt mellőzte őt. Bár a matematikusok nem kaphatják ezt a becses kitüntetést olyan díjazottak is vannak, akik önszántukból, saját akaratukból nem vették át. Például Allvar Gulstrand svéd fizikus 1911-ben a fizikai díj helyett az élettanit választotta, és amíg a szovjet hatóságok megtiltották Borisz Paszternáknak az 1958-as irodalmi Nobel-díj átvételét, addig Jean Paul Sartre elvi megfontolások alapján utasította vissza az 1964-es kitüntetést.

Ezt a bejegyzést tegnap akartam megírni, de egész este nem jutottam géphez. Úgyhogy itt az idő! Tegnap is koránkeltem, mint az elmúlt három napban.
A pénteki fáradtság, stressz szombaton jött ki, amikor mentem anyukámnak segíteni. Osztályfőnök helyettes és nekem kellett kitalálnom programokat az osztályának, de az idő 70%-ában csak olvastam, de azért megkapom a 3 óra közmunkát. Persze ha kellett, rögtön segítettem, és próbáltam mindenkire barátságosan nézni, bár jelenlegi helyzetemben nem volt könnyű feladat.
Itthon folytattam a Federica Bosco könyvem olvasását, máshoz nem volt erőm. Jött a vasárnap. Mindig is gyűlöltem a vasárnapot. Haszontalan, unalmas, letargikus nap. Mindig azt hiszem, hogy ilyenkor mások, máshol valami jobbat, érdekesebbet és értelmesebbet csinálnak. Tegnap különösen rossz hangulatba kerültem, mert a könyvem végére értem, és nem éppen happy end-el zárult a történet. Beraktam a kedvenc lejátszási listámat, és azon töprengtem, hogy törjek ki ebből az állapotból. A probléma magától megoldódott, mert Mikiék elhívtak Bajorba, ahol a világ legfinomabb hamburgerét és sültkrumpliját lehet enni. Miki természetesen Patrival jött, a barátnőjével, akit általam ismert meg. Patrival egy oviba jártunk és azóta tartjuk a kapcsolatot. Idén nyáron több buliba is elhívtam így megismerkedett a társaságom egy kisebb részével.
Időközben csatlakozott hozzánk Domi, Anna barátja is. Anna sajnos nem tudott jönni, mert Balatonon nyaraltak még az utolsó napokban is (de rossz neki).
Úgy néz ki, ma is hosszú napom lesz. Hamarosan indulok be a suliba folytatni az iskolaváltás hosszadalmas folyamatát. Még a régi sulimba is be kell mennem, és illendő lenne elköszönni az osztályfőnökmtől. Ha belegondolok, hogy meg kell keresnem az osztályfőnökömet, elfog a feszültség. Biztos csalódott lesz, és nem fog örülni az iskolaváltásomnak. Nem mintha annyira jól ismerne és kedvelne engem, pusztán évvégén nekem lett a legjobb az átlagom, és valószínűneg tartom, hogy (mivel nem szokása beszélgetni az osztályával) a jegyeik alapján ítéli meg a diákjait, mert mást nem igazán tud róluk. De tudom, hogy jól döntöttem, és nincs mitől tartanom, úgyse fogom többé látni. Amint elintéztem az elintéznivalót Laurával megyünk geocaching-re. Délután bevásárolok a Lidl-ben, utána Franival és Barnusékkal fogom tölteni a nap maradék részét. Remélem jól sikerül az utolsó nyári napom. Kivételesen mondjuk várom a sulit. 6 éve nem volt már velem ilyen. De annyira jó lesz mindenkivel egyszerre találkozni. Nem mindenkivel külön külön összeegyeztetni az időpontokat, mert más suliba járok, máskor végzek, stb. Ezentúl minden a lehető legjobban alakul, elhatároztam.

Büszkén kijelenthetem, hogy a mai nap nyaram talán legmozgalmasabb napja volt.
Hajnali 5 órakor egy kellemes álom közepén felriadok az idegességtől. Jól kezdődik. Folytattam a tanulást, ott, ahol abbahagytam éjfélkor. Nem is én lennék, ha nem a vizsga előtti utolsónap kezdeném el az egész éves anyag megtanulását. A szokásos reggeli készülődések, kávékiöntések közepette végre indulás kész állapotba kerültem. Gyorsan átfutottam még az irodalomtankönyvem végét, és elindultam a várva várt átvételivizsgámra. […]
A lépcsőn rögtön összefutottam a leendő osztályfőnökömmel, aki a rajz és vizuáliskultúra tanárom volt általánosban. Egyik kedvenc tanárom, hihetetlenül jófej, és úgy érzem részben neki köszönhetem, hogy átvettek az ország egyik legjobb gimnáziumába. Ezzel már el is árultam a legfontosabbat. Egész nyáron azon izgultam, hogy hol kezdem a szeptembert, s végre kiderült. Annyira lekötött ez az egész téma, az iskolaváltás, a tanulás, a tudat, hogy tanulni KÉNE, hogy közben elfelejtettem élni.
Nyár elején elutaztunk egy hétre anyukám édesapjához, ami felér egy nyaralással. Egész héten napoztunk, zuhanyoztunk a slaggal, üvöltve énekeltünk, (vajon hányszor lehet büntetlenül elénekelni egy refrént?) legszebb élményeimet mégis Németországban szereztem. Kedvenc zenémre száguldani le egy hegyről biciklivel természetesen, a leggyönyörűbb táj kellős közepén, úgy, hogy nem félsz attól, hogy mindjárt elcsap egy autó… Felejthetetlen érzés! Egész nap biciklizni ismeretlen tájakon, szántóföldeken, német falukon keresztül, néha megállni piknikezni, vagy épp egy tó partján ledőlni.
Igen, szóval nem mondhatom, hogy rossz nyaram volt. Rengeteg időt töltöttem barátokkal, ismerősökkel (de nem eleget), sok új embert is megismertem (de nem eleget), egy barátnőm házába házibulit is szerveztem (de nem eleget), mint tavaly nyáron.
Sok szép élménnyel gazdagodtam, de valahogy mégis többet vártam volna ettől a nyártól.
Túl sokat gondoltam rá, feleslegesen, és haragszom magamra, hogy értékes perceket, órákat, napokat, heteket vesztegettem rá, a semmire, a semmittevésre, a lustaságomra.
De végül elértem a célomat, kerestem pénzt, bizonyítottam a szüleimnek, sikerült az átvételi, az emberek örülnek nekem, tele vagyok életenergiával. Fél év óta először érzem azt, hogy felhőtlenül boldog vagyok.
Kicsit eltértem a tárgytól, de se baj. Szóval, mi is történt pontosan 28-án? Az elvileg egy órás átvételi vizsga (30 perc matek, 30 perc magyar) a duplájára húzódott el. A vizsga után a tanárok beszéltek anyukámmal, és megkezdődött az adminisztrációs ügyek intézése. Egész délelőtt és kora délután rohangáltunk a régi és leendő iskolám között. (Az edzőm büszke lehet rám.) Sajnos nem sikerült egy nap alatt mindent elintézni, de ez legyen a legnagyobb bajom. A délután további részét az egyik legjobb barátnőmmel, Judittal töltöttem, akivel évfolyamtársak leszünk. Ezt megünnepeltük egy „Zabanappal” és mindketten elhatároztuk, hogy ettől a naptól kezdve egészséges üzemmódra kapcsolunk, és leállunk a mértéktelen hamburger, sültkrumpli és mcflurry fogyasztással. Ezért is kapta a bejegyzés az „Utolsó vacsora” alcímet, habár még nem volt vacsoraidő. Ezután még összefutottunk Dáviddal, és találkoztunk az öccsével is, aki nem volt túlságosan beszédes kedvében jelenlegi helyzetében. A villamosmegállóban könnyes búcsút véve Judittól és Dávidtól, a könyvtár felé vettem az irányt. Kifizettem a tartozásaimat, visszavittem a régi könyveket, és kölcsönöztem ki újakat. Azóta semmi egészségtelen ételt nem ettem, és még csak 22 óra van, mindjárt tekerek egyet a szobabiciklin. A mai nap folyamán meglepően sok elintéznivalót kihúztam a "teendőim" listájáról, és úgy érzem, minden a lehető legjobban alakul, és remek évem lesz. Imádom.