Szabályok: 

• Nevezd meg, akitől kaptad: rebeca (köszönöm szépen!)
• Válaszolj a feltett kérdésekre!
• Jelöld meg azokat a blogokat, akiknek továbbítod a díjat: Anna; norsolya; Semi
• Tegyél fel 11 kérdést;
• írj 11 dolgot magadról!

1. Imádom a forró, mézes teát, jelenleg is épp teázom.
2. Nagyon sok haverom van, de sajnos egyetlenegy igaz barátom sincs jelenleg. Talán nem is az "igaz barát" szó ide a megfelelő, hanem a legjobb barát. Vannak igaz barátaim, akiket nagyon szeretek, és tudom, hogy bármikor számíthatok rájuk, soha nem szúrnának hátba, de olyan legeslegjobb barátnő, aki pótolhatatlan, olyan sajnos nincs. 
3. A csokis müzliből mindig kieszegetem a csokidarabokat
4. Bírom az őszinte embereket, akik belátják, hogy igazam van (ha igazam van) és nem makacskodnak. 
5. Jobban szeretem a telet, mint a nyarat. Erre most nyáron ébredtem rá. Utálok leizzadni, a klóros víz kiszárítja a bőrömet, lebarnulok, stb. Imádom a telet, a havat, a karácsonyt, a meleg pulcsikat, filmnézős estéket, a karácsonyi vásárokat..
6. Örülök, hogy nincs testvérem. Kistestvérre sohasem vágytam, viszont egy nagy tesót sehogy se tudnék elképzelni az életemben. 
7. Sok mindenről lemondtam a sport miatt, de nem bánom, hogy abbahagytam egy kis időre. Az atlétika megtanított arra, hogy soha nem szabad feladni semmit. És nem adom fel. Hamarosan visszatérek.
8. A zenei ízlésem napról napra változik. 
9. Életem legjobb döntése volt elmenni a Fazekasból, és visszamenni a Fazekasba.
10. Szeretem az osztályomat, és szerintem a mi osztályunk a legsokszínűbb, de mégis a legösszetartóbb az évfolyamon.
11. Ma voltam a Alizzal a Bíborhegy premierjén, én egyáltalán nem féltem Alizkával ellentétben.

A válaszaimért, és a 11 kérdésemért kattints a bővebbenre! :)

Én, az örök optimista, életvidám, mindig boldog, mosolygós ember szomorú vagyok. Vagy inkább életunt. Nem tudom. Nem terveztem, hogy valaha is ilyen bejegyzést írok, de nem szeretném a barátaimat, ismerőseimet a problémáimmal halmozni, mert azzal csak ártok nekik, és a sokat panaszkodó emberektől eltávolodnak a társai. Pontosan tudom, hogy mit kéne tennem, de vagy életenergiám nincs, vagy szimplán csak képtelen vagyok megtenni. Néha egy-egy magyaróra annyira lelombozó. Rávilágít, hogy a Földön egyre több lesz a bűn, és egyre jobban eltávolodunk a természettől. Mi, emberek, jobbá akartuk tenni a világot, de mégis pusztulásba vezetjük. Nem tudjuk mi az a kultúra, nem tudjuk, mi a jó, nem tudjuk, mi visz minket előre. Vagy ha tudjuk, akkor se azt csináljuk. Ha betartjuk a törvényeket, robotok leszünk. Ha nem tartjuk be, szabályszegők. Egyáltalán mi a jó? És mi a rossz? Minden rosszban van valami jó, ez tény, és mindig mindenben a jót kell keresni, még akkor is, ha annak a valaminek igen kevés jutott a jóból. Vagy csak hitegetem magam, mint Candide? Egyszer eszembe jutott valami, amit már nem akarok megmásítani, de nem is ezt gondolom valójában, mint Pangloss mester? Azt se tudom már, mit gondolok. Egyik pillanatban üresnek érzem magam, a másik pillanatban meg cikáznak a fejemben a gondolatok. De ha nem írom le, mit sem ér. 2015-öt írunk és elvésznek a gondolatok, emberek, érzések, erkölcsi normák, cigarettafüst..minden elvész. Még a diétám is. Vagy csak átalakulnak? Ha valami van, nem szívódhat csak úgy fel, mert az energia átalakul. Nem tudom, hol áll a fejem, de az biztos, hogy nem a másodfokú egyenlőtlenségek megoldóképleténél. Pedig nem lenne rossz egyszer leülni, és elkezdeni matekozni, mert ha így folytatom, akkor... nem lesz semmi. A tudás is elszáll. A tudomány nem javít a világon. Nem arra születtem én, hogy valami kutató, tudós ember legyek. Van abból elég. Van elég okos ember a világon, akik számtalan törvényt, képletet leírtak. Nem kell ezekből a balgaságokból még több, hogy még nehezebb és bonyolultabb legyen a világ. Lehet, hogy csak egy kis szeretet, figyelem, megértés, jóindulat és emberség hiányzik az emberekből, és matematika órák helyett inkább etika órákra kellene járniuk a diákoknak, ha már otthon nem részesülnek megfelelő neveltetésben.

Félek, mert már nem vagy itt velem,
valami fura fickó jött a helyedre.
Próbálja hangjával betölteni a teret,
akárcsak én szívemben a helyed.
Jöttél lángoló kék szemekkel,
mosolyogva. Aztán elmentél.
Lelkem szárnyal, majd hirtelen elég,
betelt a pohár, ebből most már elég!
Erős a sodrás és elvisz az ár,
nem találom a helyem itt ma már.
Se máskor, máshol.
Szerettem a napot, mikor láttalak téged,
gyűlölöm a Napot, mely megérinthet téged.
Félek, tekintetünk nem találkozik többé,
s ajkaid lágy szavát sem hallhatom örökké.
Szemedben még ott csillog a szépség,
bennem már nincs semmiféle kétség,
hogy tengerhabként duzzad bánatom,
mert jámbor ábrázatod nem láthatom.
Nem tudok, s nem is akarok felejteni,
egyetlen vágyam, téged boldoggá tenni.
Boldog vagy mással, máshogy.
Visszapörgetném az idő kerekét,
szívesen cserélném másra szerepét.
Vagy hánynék inkább gyomorsavat, s epét.
De nem lehet. Nekem már ez az élet,
az én egyetlen mezőm erre széled.
Gondolatom mikor (mindig) rád téved,
elönt a csúf remény, és a szégyen. 
S ez így kell, hogy véget érjen,
bánatban és felejtésben,
örökké keresve téged,
kockára tenni érted
mindent, mi éltet.
Megtalálni, végre.
Téged.Végleg.
Érted?
Én sem.
Félek.
S e félelem szétszed, darabokra éget.

Egyszínű hetek. Nem mondom, azt, hogy szürke hétköznapok. De valami hiányzik. Élem a megszokott életemet, amin próbálok változtatni. Nagy elhatározásaim vannak, és olykor igen motivált vagyok, de néha mégis visszazuhanok, és kezdhetem elölről az egészet. 
Próbálok pozitívan hozzáállni a dolgokhoz, és általában sikerül is. Szeretem az osztályomat, az évfolyamomat, a társaságomat. De ha hazaérek, és egyedül maradok, mindig elfog a hiányérzet. Hiányzik a pezsgés az életemből. 
Az az érzés, amikor ha ránézek, elkezd zsibbadni a lábam, és csak a pillanatra koncentrálok. És ha látom, egész nap boldog vagyok. De most nem számít senki. Pontosabban de. De Őt nem láthatom. És hiányzik. Túlságosan is. Csak az az érzés, amikor látom, amikor rám néz, ahogy beszél. Az érzés hiányzik. És senki másnál nem éreztem ilyen erősen ezt a bizonyos leírhatatlan érzést. Hát igen.. érzések.. Nem tudom már mit érzek. [...] 
Az előző hetem kész káosz volt. Hétvégén felborult a bioritmusom, és körülbelül úgy mostanra állt vissza. Még szerencse, hogy a pénteki biológia és angol dolgozatról pont lemaradtam. A tesitanárok kikértek verseny miatt az utolsó két óráról. A Margit-szigeten lett volna budapesti diákolimpia, de az eső elmosta a versenyt. Ettől függetlenül nem kellett bemenni az órákra, és mivel a suliban nem tudtunk mit csinálni, átjöttünk hozzánk. Anna, Judit, Lilla, Dani, egy srác, akinek elfelejtettem a nevét, és én. Elég random társaság volt, mert a 2 fiút, aki amúgy évfolyamtársam nem is ismertem. Danival egyszer még filozófiafakultáción beszéltem, de ennyi. Végül jól alakult a péntek, este Habibibe mentem Barnusékkal. Ott volt Judit is, és megismertem egy nagyon kedves barátnőjét. Elég semmilyen volt. Jól éreztem magam, de nem az a "felejthetetlen este" kategória.
De a lényeg az, hogy időt nyertem! Az életben az idő a legnagyobb kincs. Haragszom magamra, mert az egész tegnapi napomat elpazaroltam. Ki kellett volna használnom. De képtelen voltam. Elfogott egy rossz érzés. El kellett volna mennem a Punnany koncerte a többiekkel Margit-szigetre. Margti-sziget.. Minden a Margit-szigeten van? Már a Margit-szigetről is Ő jut eszembe, mert egy(vagy több?)  este ott bulizott. Ez nem normális. Fel kéne hagynom ezzel az egésszel. De nem megy. És nem is akarok. Ha rá gondolok, úgy érzem van értelme az életemnek. Ez jó motiváció. Ugyanakkor tudom, hogy hosszútávon nem jó, mert ha így folytatom valószínűleg egyedül halok meg. Mindenkit hozzá hasonlítok, és rájövök, hogy senki nem elég tökéletes. És ha tudom, hogy VAN tökéletes, és tudom, hogy Ő az, miért érjem be egy nála tökéletlenebbel? Sokat gondolkoztam ezen, de csak magamat csapnám be. Meg aztán elfelejteni se könnyű, ha mindig meg tudok róla valami újat. Vagy épp random szembe sétál velem... 

Felesleges. Ez az egy szó jellemzi az egész eddigi hetemet. Bejárok ugyan az órákra, de felkészülni nem tudok rendesen, a házikat kapkodva írom meg órák előtt, [...]
Most, 2015.09.19-én folytatom ezt a bejegyzést. Nem mintha ez számítana is valamit. Voltam filozófia fakultáción szerdán. Érdekes volt számomra, és elgondolkodtató. Kissé ostobának éreztem magam a sok zseni gyerek között, akik mindenféle nyakatekert gondolatmenettel színesítették az órát. Én is lehetnék zseni, mert tudom, hogy a képességeim megvannak hozzá, csak eddig semmi nem érdekelt úgy igazán. Nem tanultam, nem olvastam, nem műveltem magam. Beszippantott az internet világa. Értékes perceket, órákat, napokat tölöttem a facebookot, instagrammot böngészve, mindenféle ismerős és idegen snapchat képeit nézegetve. És persze sportoltam, eljártam bulizni, eljártam emberekkel, és élveztem az életet, úgy, ahogy a legtöbb tinédzser teszi. Mondjuk azt erősen kétlem, hogy a legtöbb 14-15 éves gyereknek heti 5-6-szor 3 órás idegtépő edzése lenne. Imádok futni, ez tény. Olyankor semmi más nem számít. De ehhez nekem nincs szükség edzőre. Azt utálom az edzőkben, tanárokban, oktatókban, hogy mindig a problémákra világítják rá az embereket, negatív információkat közölnek velünk. Tény, hogy ez a munkájuk, és ki kell javítani a hibáinkat, de szerintem a dicséretek száma igen elenyésző a ténylegesen jól megoldott feladatok számához képest. Az embereknek szükségük van motivációra, dicséretre.
Véleményem szerint a dicséret, az elismerés épp elég motiváció a fejlődéshez. Ehhez pedig a megfelelő emberekre van szükség. Nagyon fontos megtalálni a megfelelő társaságot. Talán ezért nem éreztem jól magam az előző sulimban. De mindegy is, annak az időszaknak már vége van. Az ember olyanná válik, mint az őt körülvevő emberek. Átveszi társai beszédstílusát, szokásait. És te döntöd el, hogy hova tartozol! Hasonló motiváltságú emberekkel kell körülvenned magad, ahhoz, hogy előrelépj.
A negatív emberekkel, a vesztesekkel, akik lehúznak, mindenféle kapcsolatot be kell szüntetni, akármilyen erős érzelmek is kötnek hozzájuk. Jobb minél előbb, mint egy fájó fogat. Minél előbb távolítod el, annál kevesebb fájdalmat okoz. 
Lehet a tumblr-özéssel is fel kéne hagynom. Annyi a negatív poszt, hogy azt már nézni rossz, és ennyi blogot kikövetni is képtelenség. Sajnos rengeteg a depressziós ember, és mindenki a társadalmat szidja, társadalom így meg úgy. Abba nem gondoltatok még bele, hogy mi magunk alkotjuk a társadalmat? Egyáltalán mi az a társadalom? Nem tudom. De azt tudom, hogy mindenkinek magába kéne néznie elsősorban, és magában keresni a hibát. Kintről sok befolyásoló tényezőt kapunk, de körül kell nézni a világban, és el kell dönteni, hogy mi a jó, és mi a rossz. Mit jelent ez? Egyszerű. Mindaz, ami afelé terel, amit el akarunk érni, az jó. Ugyanakkor mindaz, ami attól eltávolít, az rossz. Minden számít. Minden, amit megeszünk, hatással van a szervezetünkre. De mi döntjük el, hogy mit eszünk meg, és ugyanígy mi döntjük el, hogy mi az, amit befogad az agyunk. Az életben minden számít. Úgy érzem, meg van bennem a határozott döntéskészség, hogy változtassak az életemen.

Uuuu olyan izgatott vagyok! Ma tényleg nagyon jó napom volt, reggel gyorsan megcsináltam földrajzra a kiselőadást, épp, hogy beértem, első szünetben tudtam csak fogatmosni.:DD Egész jók voltak a tanórák, és a földrajzelőadásom is nagy sikert aratott (xd), még jó, hogy óra előtt elolvastam miről fogok beszélni. Egyszerűen imádom a földrajzot, eldöntöttem, hogy Miatta(és persze magam miatt) megtanulom, és leérettségizek belőle. [...]
Hetedik óra után még bent maradtam a suliban, és Mentával poénból beültünk a filozófia fakt. megbeszélésére, jófejnek tűnik a tanár, szerintem kipróbálom, úgy érzem rám fér egy kis plusz tudás. Remélem a tanár nem szúrta ki a beszólásaimat. Vicces nap volt, az biztos, suli után még a politikáról is beszélgettünk egy barátnőmmel, és tök véletlenül a Parlament felé sétálgattunk. Nagyon izgi volt.:D Uuuu olyan boldog vagyok, még mindig emlékszem Rá, és néha felcsillan bennem egy halvány reménysugár. Elvégre annyira aranyos volt velem mindig minden körülmények között.
S én mégis mással találkozok a hétvégén. Vagy a jövőhéten. Mivel Vele nem tudok találkozni, jelenleg. Gondolkoztam, hogy lemondom az egész találkát, de talán adnom kéne neki egy esélyt, nem várhatok évekig a bizonytalanra. Ugyanakkor tudom, hogy Ő annyira tökéletes. De nem tudom mit csináljak, ilyen téren mindig bizonytalan voltam/vagyok. Az érzéseimmel tisztában vagyok, de nem mindig helyes a szív után menni. Jelen esetben ez egyenlőre lehetetlen. Egyenlőre. De változnak az idők, és ezt a lehetetlen helyzetet nem lehetetlen lehetséges helyzetté tenni. Dolgozom az ügyön. Azaz próbálok. Addig is próbálom élvezni az életet. Nélküle. Több kevesebb sikerrel.:)